A pápa beszéde a fiatalokkal való imádság éberségén

Benedek Szentatya pápa beszéde XVI
a WYD fiatal résztvevőivel folytatott imádságon
Sydney, 2008. július 19, szombat

Ma este ismét hallottuk Krisztus nagy ígéretét - "akkor kaptok erőt, amikor a Szentlélek rátok száll". És még egyszer hallottam ezt a felszólítást - "Legyetek tanúim a föld végéig" - (ApCsel 1: 8). Ezek voltak a legutolsó szavak, amelyeket Jézus a mennybe emelkedése előtt mondott. Hogy az apostolok mit éreztek hallásuk során, azt csak elképzelni tudjuk. De tudjuk, hogy Jézus iránti mély szeretetük és e világba vetett bizalmuk arra késztette őket, hogy gyülekezzenek és várakozzanak; nem céltalanul várni, hanem imádságban egyesülve, néhány nővel és Máriával a felső szobában (vö. ApCsel 1,14). Ma este ugyanezt tesszük. A Zarándokkereszt és Mária ikonja előtt összegyűlt és a Déli Kereszt csodálatos csillagképe alatt imádkozunk. Ma este imádkozom érted és a fiatalokért szerte a világon. Inspirálódjon munkáltatói példáján! Fogadd el szívedben és elmédben a Szentlélek hét ajándékát! Ismerje fel és higgyen a Lélek erejében az életében!

Egy nap Isten teremtésének egységéről és harmóniájáról, valamint a benne elfoglalt helyünkről beszélgettünk. Eszünkbe jutott, hogy a keresztség nagy ajándékában, akik Isten képmására és hasonlatosságára születtünk, újjászületettünk, Isten örökbefogadott gyermekeivé váltunk, egy új teremtéssé. Ahogy Krisztus világosságának gyermekei - amelyet a meggyújtott gyertyák jelképeznek, és amelyeket most a kezedben tartasz - tanúskodunk világunkban arról a ragyogásról, amelyet egyetlen sötétség sem fedhet be (vö. János 1: 5).

Ma este arra összpontosítunk, hogyan válhatunk tanúvá. Meg kell értenünk a Szentlélek személyét és élő jelenlétét az életünkben. Nem könnyű megérteni. A Szentírásban a Szellemmel kapcsolatos képek sokfélesége - szél, tűz, szellő - jelzi, hogy nehéz megfogalmazni őt. És mégis tudjuk, hogy a Szentlélek az, aki némán és láthatatlanul ugyan, de irányítja és meghatározza Jézus Krisztusról szóló bizonyságunkat.

Ön már jól tudja, hogy keresztény tanúbizonyságunkat felajánlják egy sok szempontból törékeny világnak. Isten teremtésének egységét gyengítik azok a sebek, amelyek különösen akkor mélyülnek el, amikor a társadalmi kapcsolatok megsemmisülnek, vagy amikor az emberi szellemet kizsákmányolással és visszaélésekkel alávetik. A mai társadalom valóban széttagolt egy gondolkodásmód miatt, amely eleve tompa, mert figyelmen kívül hagyja az igazság teljes horizontját - az Istenről és rólunk szóló igazságot. A relativizmus természeténél fogva kudarcot vall, ha a teljes képről van szó. Nem veszi figyelembe azokat az elveket, amelyek lehetővé teszik, hogy egységben, rendben és harmóniában éljünk és virágozzunk.

Mi a válaszunk keresztény gyónóként egy megosztott és széttagolt világban? Hogyan nyújthatunk békét, gyógyulást és harmóniát azoknak a konfliktusok, szenvedések és feszültségek „üdülőhelyeinek”, amelyeket Ön az ifjúság világnapján a kereszt ezen útján választott? Az egység és a megbékélés csak erőfeszítéseinkkel érhető el. Isten teremtett minket egymásért (vö. 1Móz 2:24), és csak Istenben és az egyházában találhatjuk meg azt az egységet, amelyet keresünk. És mégis, mind az egyéni, mind az intézményi tökéletlenségek és csalódások ellenére néha megkísértünk egy "tökéletes" közösség mesterséges felépítését. Ez a kísértés nem új keletű. Az egyház története számos példát tartalmaz az emberi gyengeségek leküzdésére vagy a tökéletes egység, a spirituális utópia megteremtésének kudarcaira.

Az egység kiépítésére tett ilyen kísérletek valójában aláássák! A Szentlélek elválasztása az egyház intézményi struktúrájában jelenlévő Krisztustól veszélyeztetné a keresztény közösség egységét, amely éppen a Lélek ajándéka! Elárulná az egyház természetét, mint a Szentlélek élő temploma (vö. 1Korinthus 3:16). Valójában a Lélek vezeti az egyházat a teljes igazsághoz, aki egyesíti közösségben és szolgálatban (vö. Lumen Gentium, 4. sz.). Sajnos továbbra is fennáll az a kísértés, hogy "egyedül menjen". Egyesek úgy mutatják be helyi közösségeiket, hogy azok valahogy el vannak választva az úgynevezett intézményi egyháztól, rugalmasnak és a Szellem felé nyitottnak tartják magukat, és az egyház merevnek és kiürültnek tartja a Szellemtől.

Barátok, amikor elmondjuk a hitvallást, azt mondjuk: "Hiszünk a Szentlélekben, az Úrban és az élet adományozójában". A „Teremtő Szellem” Isten ereje, hogy életet adjon minden teremtésnek, valamint új és bőséges élet forrása Krisztusban. A Lélek az Úrral való egyesülésében és az apostoli hagyomány iránti hűségében tartja fenn az egyházat. Ő inspirálta a Szentírást, és Isten népét az igazság teljességére vezeti (vö. János 16:13). Mindezen módon a Lélek az „életadó”, aki Isten szívébe vezet bennünket. Így minél jobban engedjük, hogy a Lélek irányítson minket, annál tökéletesebb lesz a Krisztus-alapú konfigurációnk, és annál mélyebbre merülünk a Szentháromság Isten életében.

Az a tény, hogy részesei vagyunk Isten természetének (vö. 2 Péter 1: 4), életünk mindennapi pillanatainak kibontakozásában játszódik le, ahol mindig jelen van (vö. Baruk 3:38). De vannak esetek, amikor kísértésbe eshetünk, hogy Istentől eltekintve egy bizonyos kiteljesedést keressünk. Maga Jézus megkérdezte a tizenkettőt: "Nem akarsz elmenni?" (János 6:67). Az ilyen elválasztások a szabadság illúzióját kelthetik. De valójában hová vezetek? Kihez megyünk? Mivel a szívünk tudja, hogy az Úr az, akinek "az örök élet szavai vannak" (János 6: 67-68). Hátat fordítunk csak hiábavaló kísérlet arra, hogy megszabaduljunk önmagunktól (vö. Szent Ágoston, Vallomások VIII., 7. sz.). Isten velünk van az élet valóságában és nem a fantáziában! Átölelve, nem elmenekülve tőle keresünk! Így a Szentlélek finoman, de biztosan visszavezet minket a valósághoz, a tartóshoz, az igazhoz. A szellem az, amely visszatér a legszentebb Szentháromság közösségéhez!

A Szentlélek bizonyos értelemben a Szentháromság elhanyagolt személye volt. Úgy tűnik, hogy a Lélek világos megértése szinte meghaladja képességeinket. És mégis, amikor kicsi voltam, szüleim, akárcsak a tiéd, megtanítottak a Kereszt jelére. Hamar rájöttem, hogy három személyben van Isten, és hogy a Szentháromság a keresztény hitünk és életünk középpontja. Noha sikerült megértenem az Atya Istent és a Fiút - a név már sokat mondott nekem -, a Szentháromság harmadik személyének megértése hiányos maradt számomra. Így teológiát oktató fiatal papként úgy döntöttem, hogy tanulmányozom a Lélek rendkívüli bizonyságait az egyház történetében. Ezen az úton jöttem elolvasni többek között a nagy Szent Ágostont.

Ágoston fokozatosan megértette a Szentlelket; küzdelem volt. Fiatal korában a manicheizmus híve volt - a fent említett próbálkozások egyike, hogy szellemi utópiát teremtsen azáltal, hogy radikálisan elválasztja a szellem műveit a test műveitől. Így először gyanakodott a keresztény tanítással kapcsolatban, miszerint Isten emberré vált. Ám tapasztalata Isten szeretetéről az egyházban arra késztette, hogy keresse a forrását a Szentháromság Isten életében. Ez három sajátos megérzéshez vezetett a Szentlélekről, mint az egység kötelékéről a legszentebb Szentháromságban: az egységről mint közösségről, az egységről mint tartós szeretetről és az egységről, mint odaadásról és ajándékról. Ez a három intuíció nemcsak elméleti. Segítenek elmagyarázni a Lélek működését. Egy olyan világban, ahol az egyének és a közösségek is gyakran szenvednek az egység és az összetartás hiányától, ezek az intuíciók segítenek bennünket abban, hogy figyelmesek maradjunk a Lélekkel szemben, és tágítsuk és tisztázzuk bizonyságunk horizontját.

Próbáljuk meg Ágoston segítségével illusztrálni a Szentlélek néhány munkáját. Megfigyeli, hogy a két szó, a "Lélek" és a "Szent", arra utal, ami Istennel isteni kapcsolatban áll; más szavakkal, amit megoszt az Atya és a Fiú - közösségük. Ha a Szentlélek jellemző vonása kapcsolódik az Atya és a Fiú közös vonásaihoz, Ágoston arra a következtetésre jut, hogy az egység a Lélek sajátos tulajdonsága. Ez egy közösségben megélt egység: a folyamatos adakozásban élő személyek egysége, az Atya és a Fiú átadják magukat egymásnak. Azt hiszem, kezdjük látni, mennyire felvilágosító a Szentlélek mint egység, mint közösség megértése. Az igazi egység soha nem alapulhat olyan kapcsolatokon, amelyek tagadják mások méltóságának egyenlőségét. Az egység nem egyszerűen azoknak a csoportoknak az összessége, amelyeken keresztül néha megpróbáljuk "meghatározni" önmagunkat. Valójában csak a közösség életében tartható fenn az egység és teljesül az emberi identitás: felismerjük az Isten iránti közös igényt, reagálunk a Szentlélek egyesítő jelenlétére, és szolgálat útján átadjuk magunkat egymásnak.

A harmadik megérzés - a Szentlélek mint ajándék - Ágoston egy evangéliumi szakasz meditációjából arra következtetett, amelyet mindannyian ismerünk és szeretünk: Krisztus beszélgetése a szamaritániai asszonnyal a kútnál. Itt Jézus az élet vizének adakozójaként jelenik meg (vö. János 4:14), amelyet később Szentlélekként magyaráznak (vö. János 7:39; 1 Korinthusbeliek 12:13). A Lélek az "Isten ajándéka" (János 4:10) - a belső forrás (vö. János 4:14), amely valóban kielégíti mély szomjúságunkat és az Atyához vezet. Ebből a megfigyelésből Ágoston arra a következtetésre jut, hogy az Isten, akit ajándékként osztanak meg velünk, a Szentlélek (vö. De Trinitate, 15,18,32). Barátok, megint elkapunk valamit a Szentháromságból: A Szentlélek Isten, aki örökké megadja magát; mint egy végtelen tavasz, kiönti magát. Ezt a szüntelen ajándékot látva megértjük a romlandó dolgok korlátait, a fogyasztói mentalitás őrületét. Kezdjük megérteni, miért hagy az újdonság keresése elégedetlenek és még mindig lelkesek. Nem örök ajándékot keresünk? A tavasz, amely soha nem szárad ki? Akkor kiáltozzunk a szamaritánus asszonnyal: add ide ezt a vizet, hogy soha többé ne szomjazhassak! (vö. János 4:15).

Kedves fiatalok, láttuk, hogy a Szentlélek az, aki megvalósítja a hívők csodálatos közösségét Jézus Krisztusban. Adó és adakozó természetéhez híven most is rajtad keresztül dolgozik. Szent Ágoston megérzései ihlették: az egyesítő szeretet legyen mércéje; a szilárd szeretet a kihívásod; az önadó szeretet legyen a küldetésed!

Holnap ugyanezt a Lélek-ajándékot adják át ünnepélyesen a Kenetszentség jelöltjeinek. Imádkozni fogok, "adjam nekik a bölcsesség és megértés szellemét, a tanács és az erő szellemét, a tudomány és az istenfélelem szellemét, és megtöltsem őket Isten szent félelmének szellemével". Ezek a Lélek-ajándékok - amint arra Szent Ferenc de Sales emlékeztet bennünket - mint az Isten szeretetében való részesedés módja - sem jutalom, sem jutalom. Szabadon kapják őket (vö. 1 Korinthusbeliek 12:11). És csak egy választ követelnek attól, aki fogadja őket: elfogadom őket! Itt látunk valamit a keresztény lét mély rejtélyéből. A hitünket elsősorban nem az jelenti, amit csinálunk, hanem az, amit kapunk. Végül is sok nagylelkű nem keresztény ember talán többet teljesített, mint mi. Barátok, elfogadják-e, hogy vonzódjanak Isten trinitárius életébe? Fogadd el, hogy bevonulsz az Ő szeretetközösségébe?

A bennünk dolgozó Lélek ajándékai irányítják és meghatározzák bizonyságunkat. Az egység felé a Lélek ajándékai közelebb visznek minket Krisztus egész testéhez (vö. Lumen Gentium, 11. sz.), Jobban felajánlva nekünk, hogy az egyházat a világ szolgálata céljából építsük fel (vö. Efézusiak 4:13). Felhívnak minket, hogy aktívan és örömmel vegyünk részt az egyház életében: plébániákon és egyházi mozgalmakban, hitoktatási órákon, egyetemek és más katolikus szervezetek kápolnáiban. Igen, az egyháznak egységben kell növekednie, szentségében meg kell erősödnie, meg kell fiatalodnia, folyamatosan meg kell újulnia (vö. Lumen Gentium, 4. sz.). De milyen mércével? Szentlélek! Menj hozzá, kedves fiatalok, és megtalálja a megújulás valódi értelmét.

Most pedig a Boldogasszony szentségimádása felé haladva, csendben és várakozásban visszhangozom Boldog MacKillop Mária szavait, aki csak huszonhat éves korában mondta: "Higgy abban, amit Isten a szívednek súg!" Higgy benne! Higgy a szeretet szellemének erejében!